Még a múlt héten figyelmeztetett a Microsoft arra a Windows
sebezhetőségre, ami lehetővé teszi egy támadó számára, hogy átvegye
a számítógép felett a vezérlést, ha a felhasználó adminisztrátori
jogosultsággal van bejelentkezve. Ehhez mindössze annyit kell
tennie a támadónak, hogy e-mailt küld Microsoft Word vagy
Powerpoint csatolmánnyal a célszemélynek, mely tartalmaz egy
speciális feltételeknek megfelelően létrehozott előnézeti képet. Ha
sikerül rávennie az áldozatot, hogy megnyissa, akkor már nincs
menekvés.
Maga a sérülékenység a Windows Graphics Rendering Engine-ben
található - a renderelőmotor biztonsági rése révén a támadó
tetszőleges kódot futtathat a sebezhető rendszeren, a felhasználó
privilégiumának megfelelő környezetben. Vagyis az alacsonyabb (nem
rendszergazdai szintű) jogokkal dolgozókat kevésbé fenyegeti egy
erre alapuló támadás. Ettől függetlenül érdemes lesz majd
telepíteni a javítást, ha megjelenik. Azt azonban még nem lehet
tudni, hogy vajon a néhány óra múlva esedékes patch-csomagban
kapunk-e rá frissítést. A Microsoft mindössze annyit árult el, hogy
még nem használják ki az Interneten a sérülékenységet.
A hiba a következő platformokat érinti: Windows XP Service Pack 3,
XP Professional x64 Edition Service Pack 2, Server 2003 Service
Pack 2, Server 2003 x64 Edition Service Pack 2, Server 2003 SP2
Itanium alapú rendszerekhez, Vista Service Pack 1, 2, Vista x64
Edition Service Pack 1, 2, Server 2008 for 32-bit, 64- bit és az
Itanium alapú rendszerek, valamint azok Service Pack 2
változatai.
Jelen biztonsági rés nem összekeverendő egy másik, szintén Office
komponenseken keresztül fenyegető veszéllyel, arra már létezik javítás.
1.
Ha a számítógépedet át kell rámolni másik asztalra/szobába, akkor
ellenőrizd, hogy az asztal tele legyen plüssállatokkal,
feljegyzésekkel és a gyermekeid fotóival, képeslapokkal, hiszen
nekünk nincsen magánéletünk, ezért számunkra különösen kedves
látni, hogy neked van.
2.
Soha ne hagyjál a hibáról feljegyzést a géped mellett, hiszen
nekünk természetfeletti képességeink vannak ezt leolvasni a sötét
képernyőről.
3.
Ha szerelő jön a gépedhez, azonnal menj el még a környékről is,
hisz úgyis emlékszünk a cég mind a 300 gépének a jelszavaira
kívülről.
4.
Ha telefonálsz nekünk, akkor csak azt ismételgesd a telefonba, hogy
mi az a munka, amit meg akarsz tenni, azt viszont sose említsd,
hogy mi az, ami megakadályoz a szándékodban.
5.
Ha a rendszergazda sürgős mailt küld neked, akkor azt azonnal
töröld anélkül, hogy elolvasnád, hiszen mi úgyis csak
tesztüzeneteket szoktunk küldeni.
6.
Ha az ebédlőben meglátod az asztalnál a rendszergazdát, azonnal
menj az asztalához, és halmozd el a panaszaiddal a gépedről, hiszen
ők csak a te kiszolgálásodra vannak, s ha jó étvágyuk lenne, az
csak hátráltatná a munkádat.
7.
A sürgős mail-eket mindig írjad nagybetűkkel, a postmaster így
észreveszi, és expressz továbbítja a rendszergazdának.
8.
Ha este az otthoni gépeden a hibaüzenet azt mondja, hogy nincsen
vonal, telefonálj a rendszergazdának, értünk mi a telefonvonalakhoz
is, sőt távolról is meg tudjuk javítani.
9.
Ha a rendszergazda azt állítja, hogy a monitorban nincsen
festékpatron, te csak bizonygasd, hogy márpedig van, és azonnal
cserélje ki, mi imádjuk az ilyen szócsatákat.
10.
Ha a rendszergazda azt ígéri, hogy azonnal jön megnézni a gépedet,
akkor sóhajtozva kérdezd meg, hogy "nála hány hétig tart az
azonnal", hiszen imádja, ha így motiválják munkavégzésre.
11.
Ha a nyomtatód nem nyomtatja ki a dokumentumodat, akkor ismételd
meg a printelést legalább hússzor, hiszen van, hogy a fekete lyukak
csak úgy elnyelik a printer elől a biteket.
12.
Ha a printer a húszszori ismétlés ellenére sem nyomtatja ki a
dokumentumot, akkor küldd el a cég mind a negyven printerére, egyik
majd csak kinyomtatja!
13.
Még véletlenül se tanuld meg a berendezések helyes nevét, mi
pontosan tudjuk, hogy mit értesz az alatt, hogy ez a herveli nem
működik.
14.
Sose használd a program beépített helpjét, az úgyis csak az
agyatlanoknak meg a hülyéknek lett írva.
15.
Ha az egér madzagja zavarja a billentyűdet, akkor tedd bátran a
monitor talpa alá, az egér vezetéke minden további nélkül ki kell
bírja a monitor 20 kilós súlyát!
16.
Ha a szóköz billentyűd nem működik, nyugodt szívvel hibáztasd a
tegnapi Explorer verziófrissítést.
17.
A billentyűzet egyenesen imádja a süteménymorzsákat, és a
Coca-Colát!
18.
A rendszergazda magyarázataira nyugodtan mondjad, hogy "nem értek
egy szót sem ebből az egész számítástechnikai hülyeségből", mi
imádjuk, ha a szakértelmünket hülyeségnek nevezik!
19.
Ha a printerben kifogy a festékpatron, akkor hívjad a
rendszergazdát, ugyanis a cseréje olyan nehézkes és szakmai
felkészültséget kívánó munka, hogy a Hewlett Packard is csak
azoknak a mérnököknek ajánlja hozzákezdeni, akiknek megvan a
doktorátusuk kvantumfizikából.
20.
Ha a számítógéped elromlik, akkor a titkárnőddel telefonáltass
nekünk, szerintünk a Te géped hibájáról élvezet egy olyan
személlyel csevegni, akinek fogalma sincsen róla, hogy mi nem
működik.
21.
Ha e-mailen keresztül kapsz egy 30 Mb méretű (hatalmas)
videofilmet, akkor feltétlenül küldd el a cég összes mail címére,
csatolt fájlként. Nekünk bizony hatalmas tárolókapacitásunk van, s
az sem zavar senkit, hogy a hálózat ettől lelassul!
22.
Ha valami technikai kérdésed van, akkor semmi esetre se jegyezd meg
a választ, hanem kérdezd meg újra minden alkalommal, legalább
10-szer egy héten belül.
23.
Mivel a rendszergazda úgyis annyira elfoglalt, így inkább állj neki
magad megjavítani a gépedet, nekünk külön öröm a Te baklövéseidet
javítgatni, s közben azon tűnődni, hogy mi okozhatott ilyen
jelenséget.
24.
Soha ne ismerj be semmit, a legjobb védekezés azt mondani, hogy
"egyszer csak elsötétült a képernyő."
A férfi évekig
keveredett a napok között, s később olykor mégis azt gondolta,
életének az volt a legnagyszerűbb időszaka, afféle valódi aranykor,
amelyet sem leírni, sem megmagyarázni, sem megérteni nem lehet.
Máskor meg egészen másokat gondolt. Sötétbe vont mindent, ha úgy
tetszik (bár nem nagyon tetszett úgy sem).
Ami valamiképpen
mégis bizonyosnak, elmaradhatatlannak, jellegzetesnek, vagy
egyszerűen csak meghatározóan jellemzőnek tűnt, ha felidézte
azokat az időket, az a füst, a keserű, nehéz szag és a jól
körbehatárolható, összetételében alig, belső tartalmaiban
egyáltalán nem változó tömeg. Ezek összetéveszthetetlenek és
elmaradhatatlanok voltak. Jelentős szubkultúra telepedett ezekre az
eseményekre: zenekarok, italos-cigarettás tivornyák előtte, alatta
és utána, szerelmek és (sokkal inkább) szerelmeskedések, aztán a
kegyetlen másnapok rossz szájízű reggelei, a fejfájós előadások az
egyetemen, a karikás, véreres, lüktető-égő szemek, az állandó
kialvatlanság, a számtalan feketekávé - de valahol valami
felszabadultság, valamiféle szabadság-érzet (vagy valami ilyesmi).
Egy ilyen eseményen, egy keveredés közepette ismert meg valakit.
Egy lányt. S ez a lány (vagy inkább: az a lány) hamarosan
hallatlanul fontossá, valósággal pótolhatatlanná vált számára: egy
ideig kézzelfoghatóan, tapasztalhatóan, szembetűnően és
szembeötlően, később, mikor a lány elment, a külvilág számára már
csak sejthetően - ám valójában kezdettől fogva sokkal mélyebben és
meghatározóbb formában, mint azt bárki kívülről
megítélhette.
Aztán, amikor évek
múlva egy óvatlan pillanatban összefutottak az utcán, egy olyan
délelőttön, amelynek már tulajdonképpen semmi köze nem volt
kettejükhöz (nem kellett, hogy legyen), s látszólag nekik sem
egymáshoz (nem kellett, hogy legyen), hiszen külön-külön három-négy
év telepedett rájuk azóta, hogy nem ébredtek egymás mellett,
nem beszélgettek, nem veszekedtek, nem kiabáltak egymással, nem
csókolóztak, nem szeretkeztek, nem érintették meg egymást - hát,
akkor a férfi váratlanul megdöbbent. Hiszen nem sokkal korábban,
igaz, nagyon nehezen, de beismerte magának, hogy már nincs az a
fájdalom, nincs az a kín, nincs az a hiány, ami oly szerves része
lett mindennapjainak, miután elvált a lánytól. S aztán, egyszerre
gyanútlanul összetalálkozik vele az utcán, és azt kell
tapasztalnia, mégis megvan minden, valahol megvan - és alig
változott. Nem változott a pótolhatatlanság és nem változott a
gyötrelem sem, minden ott van a helyén, minden maradt a régiben,
csak valahogy másképpen fekszik, másképpen helyezkedik el. Suta
szavakból, torokban dobogó szívből, remegő kezek üzenetéből hámozta
ki, hogy végső soron nem veszett el semmi sem, nem szűnt meg, nem
alakult át: nem történt semmilyen változás. S miközben, néhány
perccel a találkozást követően beültek egy kávéházba, semmitmondó
dolgokról beszélgettek, azonközben a férfi valahol titkon várta,
hogy elsötétülnek a fények, gomolyogni kezd az áthatolhatatlan
füst, kocsmaszag hatol az orrokba, és a lány újra a vállára hajtja
a fejét, ő pedig ravasz, szemtelen, mégis tiszta és igaz módon
kihasználja az alkalmat, s megcsókolja az ajkát. És akkor végleg
tökéletes, megingathatatlan bizonyossággá vált benne, hogy mi az,
ami megmarad, bármi történjék is.
Az eszperantista szomorúan ébredt. Elfogyott
a kötet, nincs mit fordítani. Ordítani szeretett volna, akár az
olyan ember, akit nyúznak. Őt az idő nyúzza. Ő pedig húzza még
kicsit az időt, aztán bemegy a kiadóhoz, leadja a kéziratot,
érdeklődik: nincs-e másik? Mintha nem tudná előre, hogy nincs. Az
eszperantisták ideje, úgy tűnik, lejárt.
Fortyogott a kávé, belecsepegett a kiöntőbe.
Kiöntötte, kortyolt. Feketén. Így szerette – ezt az egyet meg a
kubai nőket feketén. Minden mást fehéren, tisztán: az ingét, amibe
belebújt, az élére vasalt nadrágot, a nyakkendőt, a zakót, a
kibokszolt, fényesre sikált cipőket. A
munkát.
A letisztázott, gépelt kéziratot a hóna alá
csapta, bement a kiadóba. Érdeklődött, ahogyan előre eltervezte,
nincs-e valami újabb fordítanivaló. Mintha nem tudná! Ordítana, ha
nem fojtogatnák a könnyek. Könyvek között élt világéletében,
eszperantó irodalmat fordított magyarra, magyart eszperantóra.
Eddig. Ez volt az utolsó feladat, ez a kis verseskötet. Nem
biztatják semmivel. Mintha nem tudná...
Beült a közeli kocsmába, szilvát ivott.
Tisztán. Halkan szavalta az eszperantó sorokat. A törzsvendégek
ismerték a hóbortját, tudták, hogy nemlétező dolgokkal foglalkozó
ember: eszperantista. Pedig valaha mennyi dolga akadt! És azt
beszélik, vannak helyek, ahol még mindig. Csak itt változott meg ez
is, ahogyan minden megváltozott. Bányász is kell máshol, acélmunkás
is, kohómérnök is. Máshol. Itt nem. Elkeseredett. Visszavágyott a
múltba. Neki jobb volt. Más viszont nem érdekelte. Szavalni kezdett
magának.
– Mit motyogsz? – kérdezte tőle egy férfi.
Először járt a kocsmában, tájékozatlan
volt.
– Eszperantó verssorokat – felelte elmélázva
az eszperantista.
– Az egy műnyelv,
nem?
– Az – bólintott az
eszperantista.
– Hülyeség – szögezte le a férfi. – A
mesterséges dolgok nem vehetik fel a versenyt a természet
rendjével.
– Miért? – csodálkozott az
eszperantista.
– Miért ne vehetnék? – vitatkozott rövid
szünet után. – Az autók sem természetes
képződmények!
– De a természet törvényeit használják fel! –
emelte fel jelentőségteljesen a mutatóujját az idegen. – Az autók
és egyéb gépek a fizika szabályai szerint működnek. Elméletileg az
eszperantó is a nyelvi szabályok szerint működik, de valójában
képtelenség egy nyelv belső mechanizmusát tökéletesen lemásolni.
Megalkotni pedig még inkább lehetetlen! Ezért hamvába holt kísérlet
az összes műnyelv. Az elmélet, az eszme nem megvetendő, ezt
aláírom. Csak kivitelezhetetlen. Éppen olyan ez, mint a
kommunizmus.
– Igen – ismerte be az eszperantista. – Éppen
olyan. Viszont látásra! – felállt, kibotorkált a helyiségből. Észre
sem vette, hogy időközben beesteledett. Elindult a lakása felé. De
hiszen úgy hallotta, jutott az eszébe az egyik utcasarkon, hogy más
tájakon virágzik manapság is az eszperantó kultúra! Virágzik, annak
ellenére (vagy azzal együtt), hogy ott nem volt szocializmus! Ezzel
az érvvel kellett volna válaszolnia annak az okoskodó pasasnak.
Persze. De már késő. Később pedig nem lesz mód, alkalom, lehetőség.
Hazaért. Fáradt volt, kapkodva vetkezett. Nem kapcsolta be a
televíziót, az utóbbi időben egyre ritkábban nézte az adást. Nem
érdekelte. Hamar elaludt, még nem volt teljesen sötét. Csak
alkonyat. Álmában feladatot kapott. Boldognak érezte
magát.
Éjjel tíz órakor felriadt. Sajnálkozva
állapította meg, hogy boldogsága odavan. Villanyt oltott, leemelte
a polcról a régóta ott várakozó angol nyelvkönyvet. Lapozgatta,
forgatgatta.
– Nem megy – nyögte. – Megöregedtem. És nem
kellek senkinek.
Hosszan hallgatta a csendet, halogatta az
újabb álmot. Eszperantó verssorokat
motyogott.
– Hülyeség! – szólalt meg az idegen a
sarokban, a dohányzóasztalnál ülve. Lábait az asztal lapján
nyugtatta, elvetette magát a fotelben, körülötte bodorodott a
szagosított dohányfüst.
– Hülyeség – ismételte. – Az eszperantó is, a
vers is.
– Nem természetes? – érdeklődött az
eszperantista, de választ nem kapott. Az idegen csak vigyorgott. Az
eszperantista mégsem orrolt meg rá. Megtörölte az orrát, és
miközben a falnak fordult, még ennyit
mondott:
Béke Boszniában –szlovénok,
horvátok, szerbek és bosnyákok is ezzel a fordulattal zárnak le
hosszú vitákat. Irónikus felhangja van
a szólasnak, hiszen ez a föld
sziinte sohasem ismerte a békét.
Bosznia úgy magasodik a Balkanközepen, bevehetetlenül, mint egy
hatalmas erősség.
Közvetlenül
a legutóbbi háború kitörése előtt, 1991 nyarán jártam Szarajevóban.
Megkerestük a helyet, ahol GavriloPrincip lelőtte a trónörököst és
hitvesét. Jellegtelen kisvárosi utcasarkon öntötte betonba a lába
nyomát az utókor, mely ebben a városban és a letűnt Jugoszláviában
hetven éven keresztül hősként ünnepelte Principet. A háború alatt már nem találtam, akkorra
a lábnyom eltűnt, a falon emléktábla szól az eseményről.
GavriloPrincip ma terroristáknak kijáró bánásmódban
részesülne. Pisztolylövésétől, ahogy az iker-tornyok összeomlásától
fogva többé semmi sem olyan a világban, mint addig volt. A XX.
század eseményeinek ismeretében arra számítottam, hogy a szarajevói
merénylet grandiózus díszletek között játszódott. De látnom
kellett, hogy egy poros provinciában dördült el a birodalom, a
békebeli Európa összeomlásának startlövése. Akkor, 1991 nyarán még
nem tudtam, hogy ezek a díszletek határozzák meg a mögöttünk
hagyott XX. századot. És ahogy a DragoJančar írja háborús
riportjában, az elmúlt század Szarajevóban kezdődött,
és ott is ért véget.
Szarajevó. Török név, szerb birtokraggal. Hosszú az út Szarajevóba.
A Budapestről Pécsen át odatartó vonattól mindenki eltanácsolja az
utazót. Mi kocsival megyünk Verával, Pécsről indulunk, neki
Szlovéniának. Karlovacon át a
Kupa folyóig. Már horvát oldalon a folyó
fölött ott emelkedik Ozaly vára –
Zrínyi Miklós, a költő szülőhelye. Turanjnál kelünk át a hídon, itt volt a front
1991-től. Itt látjuk az első háborús nyomokat, majd jön az újabb
határ Horvátország és Bosznia-Hercegovina között. A határőr azt
kérdi:„Van maguknál fegyver?” –
„Csak amit rajtunk lát”–feleli barátnőm. Aztán
szétlőtt, üres falvak. Szélükön tábla jelzi, hogy szerb kantonba
érkeztük. Majd újabb tábla, amikor bosnyák kantonba lépünk. Ez így
megy, egyik kantonból ki, a másikba be, a határt csak tábla jelzi,
a fizetőeszköz mindenütt a bosnyák
márka.
A szerb
kantonokban kiáltó szegénység, háborús nyomok. Mi lett a nagyszerb
vízióból? Látszik, hogy az itt maradt szerbség elhagyatottan,
elszigetelve tengődik, távol az anyaországtól.
Hosszú-hosszú út menti település a völgyben Bužim városa a Bosnyák Krajinában - a hajdani Bosnyák Ha-tárőrvidéken. Itt volna a szállásunkNedžibVučelj
írónál. Azt mondta, a cím nem érdekes, a bükkfa alatt, az erdő
szélén laknak. Nedžib kint vár
bennünket. Két-emeletes a ház, kint hagyjuk a cipőnket, belépünk: a
nappaliban négy gyermek fogad. Tisztelettudóan kezet adnak,
bemutatkoznak, Emina, Emin, csupa
török azaz bosnyák név. Visszahúzódnak,
de készen várják apjuk rendelkezéseit. Mindez nagyon szelíden,
gyöngéden, tele egymás iránti figyelemmel. A nagylány, Emina 13 éves, szép, mint a mese. Komoly mind a
négy gyerek. Figyelmesen a szemedbe néznek, nem illegetik magukat,
mint nálunk. A tekintetre válaszolnak, de a mosolyt nem
viszonozzák. Nem affektálnak, nem óbégatnak, nem
követelőznek. Emina hozza az üdítőt,
amit kérünk, aztán leül és vár.
Egy
képeskönyvet, édességet, narancsot hoztam ajándékba. A kis Emin
büszkén mutatja a könyvet. – Nézd, apa, Budapest!
Ugyanilyen
tartózkodó mosollyal ad kezet később Nedžib felesége, Emira.
A neve azt jelenti, úrnő. Emina pedig
azt, hogy változás. Akkor adják a gyermeknek, ha változást akarnak
a szülők, példul lány után fiút. Fiú
után lányt.
Emiratanított délután. Bosnyák
nyelvet a gimnáziumban. – Amit régen szerbhorvát nyelvnek mondtunk
– teszi hozzá magyarázólag. Ehelyett
most szerb, horvát, bosnyák nyelvet és irodalmat tanítanak az
egykori Jugoszlávia iskoláiban.
Bužimbandélután is tanítanak, olyan
sok a gyerek. Hét-nyolc párhuzamos osztály van egy-egy évfolyamon.
Az iskolába háromezer tanuló jár – több mint a szomszédos szerb
települések összlakossága. Mostanáig mégsem engedték, hogy
gimnáziumuk legyen.
Nedžibelmondja: a muzulmán hitű
embernek három parancsot kell követnie az
életben:
1.
tisztelni istent,
2.
fölnevelni a gyermekeit,
3.
valami jót hagyni maga után.
– Nekünk
Isten a legfőbb, mellette, rajta kívül mind egyenlőek vagyunk – ezért nem magázódunk –
magyarázza Nedžib.
Nedžibelőször a katonatemetőbe
visz bennünket. Fehér márvány sírkövek alatt négyszáz fi atalember.Sehidazaz hősi halott
- áll a sírköveken. Arab betűkkel rövid fohász, a nevük és a
félhold a csillaggal. A legutolsó háború halottai, amelyet a
boszniai muzulmánok ellen folytattak e területen szerbek, másutt
horvátok. A síremlékek szentélyt fognak körbe. Nedžib rövid imát mond a halottakért. Mi addig a
sírkerttel szemben kőbe vésett bosnyák liliomot, ezt a középkori
címert nézzük.
Egy
szlovén író 1996-os szarajevói riportjában olvassuk:
„A
boszniai muzulmánok az odalátogató idegen számára sohasem
jelenthettek többet bazári folklórnál, a dzsámik pedig a régi idők
maradványainál – pedig régen és ma is mindez az európai
muzulmánságot jelenti. Ha kiléptek a folklórlétből, egyből rács
mögé kerültek, mint a
»fundamentalista« Izetbegović és sok
társa. Igaz, hasonló sorsra jutottak a szerb nacionalisták is, akik
közül sokan elköltöztek Belgrádba.
DževadKarahasan sem érti, miként lettek egyszerre Európa
indiánjai, akik mintha rezervátumban élnének, és akiket
szisztematikusan öldösnek.”
Emiraelmondja, egy aknagránát
esett az ő a házuk elé is. Beszakadt az ajtó s vele a homlokzat. A
két nagyobb gyerekkel volt otthon.
Goraždeifényképeket mutat
házigazdánk. Végsőkig elcsigázott, csontig lesoványodott, rongyos
férfi ak visznek egy harmadikat; félholt
asszony a gyermekével vánszorog előre. A szemük eszelősen kimered,
a szájuk nyitva, levegőért kapkod.
Mind
mezítláb voltak – meséli Nedžib –,
elvették tőlük a cipőjüket, úgy kergették őket világgá. A férfi
ak a tömegsírokban végezték. Ötven
kilométert kellett gyalogolniuk a segélycsomagokig. Miért? – kérdi
Nedžib.
Miért
nem mentek közelebb az UNPROFOR alakulatok?
Mind beszélt, mind habogott – mondja Nedžib –, össze-vissza,brezveze,mind hallucinált, látomásaik
voltak. Megzavarodtak attól, amit átéltek, amitől megmenekültek.
Akik kijutottak keleten a szerb területekbe ékelt bosnyák
zsáktelepülésekről. Goraždéból,
Srebrenicából.
Szőnyegekkel
fészekké bélelt szobában térünk nyugovóra. Hatalmas a csend,
müezzin éneke hív az utolsó imára. Aztán mindig halljuk ezt,
háromszor egy nap.
MuhamedĆukovac költő, a boszniai írószövetség-szerű
szervezetben dolgozik. A szövetség jórészt egy csinos vendéglő,
aWriters’ ClubSzarajevóban. Presszókávé,
török kávé és bosnyák kávé közül lehet választani. A bosnyák kávét
csillogódzsezvábanhozzák ki. A kerek, fületlen
porceláncsészében egy szem kockacukor. A kávé kitűnő. (Már aki
szereti a török kávét.)Ratluk,cukros, mézes édesség jár
mellé. A sarokban fekete zongora.JozefPawlek, Wien.Ez a hangszer túlélt három
háborút. Akár GavriloPrincip is hallgathatta.
- Mág
mindig a háborúról írtok?
- Nincs
más téma – feleli Muhamed. – És ez még
sokáig így lesz. Igen, itt voltam végig a háború alatt. Az volt a
reális, ez ma az irreális világ. Mondták, menni kell, most indul az
utolsó repülőgép, most az utolsó autóbusz, az utolsó konvoj, most
zárják le a várost. Egyiket sem kaptam el. Maradtam.
Aztán
megszoktam a háborús körülményeket, és ha el is hagytam a várost a
háború alatt, ismét vissza kellett térnem, mert azt éreztem
irreálisnak, ami odakint volt a „normális” világban, és ezt a
reálisnak, az ostromlott Szarajevóban.
Igen emlékszem, hogy mindennek volt egy háborús, szarajevói
változata. Pörkölt lisztből, miegymásból készült azeurokrém,halkonzervből abrodet,vagyis a halleves,
mindenféle pótlékból aburek.Konvertibilis fizetőeszköz volt a cigaretta, rendőrök, állami
alkalmazottak kapták kartonszám a fizetésüket egy időben.Nem volt semmi, nem volt
villany, fűtés, ezért az ember mindennap elindult, hogy találkozzék
a többiekkel. Hogy meghallja a híreket, és elmondja a maga baját.
Rengeteget voltunk együtt.Aztán, amikor nagy nehezen
jönni kezdtek a segélyszállítmányok, az emberek furcsa módon
meghíztak, felpüffedtek a sok tápszertől, sápadtak voltak a
pinceléttől.
Akkor
nem lehetett írni, akkor túl kellett élni, mondja Muhamed.
Nem távozott innen a háború
alatt IzetSarajlić költő sem, aki a nevében viselte a
szülővárosa, Szarajevó nevét. Valahányszor kilépett az utcára,
mindig lövések csapódtak be körülötte. Ismerték jól, híres bosnyák
költő volt, és amikor az utcára lépett, értésére adták, hogy meg is
ölhetnék, ha akarnák. Körbelőtték, mint a cirkuszi késdobáló a
kifeszített partnert. Egy lövés a homlokát
súrolta.
Szarajevó azonban csupa
nyüzsgés, vitalitás. Igen, ott ágaskodnak mindenütt a lerontott
közintézmények, a tv-székház, azOslobodenjecímű lap, az Olimpia Múzeum
romjai, melyek a háború jelképeivé váltak, és talán azok is
maradnak. Mint a HolidayInn Hotel, melyet megkíméltek az ostromlók, ahol az
UNPROFOR emberei laktak és a haditudósítók. A szállodát a hosszú
ostrom alatt szinte minden este láthattuk a
híradóban.
Látjuk sorra valamennyit,
ahogy hajtunk be a városba azon a verőfényes nyári délutánon, az
Orvlövészek sugárútján– Alejasnajperista– így hívták a város fő
ütőerét, mivel teljesen ki volt téve a lesipuskásoknak. A
Zágráb–Szarajevó repülőjáratot pedig így hívták:MaybeAirlines.Azt mondják, a fekete
humornak a szerbek a mesterei. Azért a bosnyákok sem maradnak le
tőlük. Szarajevóban főleg nem.
Ahogy
húzunk befelé az Orvlövészek sugárútján, lassan érezzük, amint a
szűk bosnyák völgyeket elhagyva egyszerre kitárul előttünk, fogad
bennünket, egyúttal körénk is csukódik a város. Szarajevó hatalmas
katlanban fekszik, köréje tornyosulnak a hegyek, körülveszik, akár
egy korona. Ahogyan Brassót.
És
ezekre a hegyekre vonultak ki a város
szerbjei 1992-ben, és ezekről a hegyekről kezdték lőni a tulajdon
szomszédaikat, barátaikat, és lőtték
őket négy éven át, pár száz méter távolságból. Palén volt (van ma is) a szerb főhadiszállás, a
hegyekben, az egykori olimpiai faluban. Ki emlékszik még arra, hogy
az orwelli 1984-ben, Tito halála után
négy évvel Szarajevóban rendezték a téli olimpiát? Vućko, a kölyökfarkas volt a rendezvény jelképe.
Ezt adták, árulták emléktárgynak, anyám sógórnőjének, a hajdani magyar olimpikonnak is volt
egy ilyen fali hőmérője.
Az
olimpiára gyönyörűen felújították a bosnyák negyedet, és
Palén, a város fölött építették fel az
olimpiai várost. Ezt pécézte ki magának aztán RadovanKarađić
pszichiáter költő az embereivel. Az lett a főhadiszállása. Azaz
ahogy utóbb öszszerakják az
eseményeket, kiderül, hogy a város szerb lakói egyre-másra
vásárolni kezdték a házhelyeket, s építeni a villákat odafent. A
Romanija negyedben például, még a
nyolcvanas években.
Emlékszem
DraganaMiljanovictól egy összehajtott papírlapot kaptam,
mikor először keveredtem az ostromlott Szarajevóba.
– Ezt
nézd meg – bontotta ki a rajzot. – Ez Szarajevó orvlövésztérképe!
Hasznát veheted.
–
A micsodája???!
–
Szarajevó orvlövésztérképe.
Grafikus térképet terített ki, amilyeneket turisták
számára szoktak készíteni. Ezen is kirajzolták a város utcáit a
nevezetes épületekkel, azt a bizonyos sugárutat, a Miljacka folyót a hidakkal, a bosnyák negyedet, a
Basćaršiját a bazárral, az óváros köré
épült új lakótelepeket és körös-körül a hegyeket, mint egy koronát.
A hegyekre pedig felrajzolták az összes fegyvernemet, melyből a
várost lőtték négy éven át. Tökéletesen be volt mérve a város
minden pontja. Nem volt zug, ahová el lehetett
bújni.
Nálam
van most is, megmutatom Emirának:
- Nézze,
én itt laktam – mutatta a bosnyák asszony, és mindennap ide kellett
eljönnöm vízért, a sörgyárhoz. tt volt
egy csap, azaz egy forrás, ide járt majdnem az egész város. Három
kilométer oda és három vissza. És közben folyton lőttek. Legtöbben
akkor estek el, amikor ki kellett jönniük vízért,
élelemért.
A
bosnyák városok mellett óriási temetők. Hatalmasra nőtt a
szarajevói halottaskert is. Az egyik
felén feketék a sírkövek, a másikon hófehérek. A feketék a szerbek,
a fehérek a bosnyákok sírkövei. Fehéren-feketén kettéválnak a
halálban is. Nem lehet megmondani, kiknek van több halottjuk.
Mesélik, temetni sem lehetett nyugodtan a háború idején, mert a
hegyekből lőtték ezt a tágas dombhátat is.
Külön
parcellája van a muzulmán és a pravoszláv híveknek, a
katolikusoknak, a zsidóknak valamint az ateistáknak – és hozzá
minden felekezetnek külön szentélye.
A város híres multikulturális jellege itt látszik maradéktalanul
megvalósulni.
Evlia
Bogdanovic felhúzta az ingét, hogy jól láthassuk a sebet az
oldalán. Csúnya seb volt: sárga lé szöntyörgött belőle, és savanyú
szagot árasztott. Szinte a magam bőrén éreztem, mennyire
fájhat.
–
Pisztoly? – kérdezte Predrag Jovanovic szenvtelen arccal. A
szemhéja azonban idegesen rángatózott beszéd
közben.
–
Puska – helyesbített Evlia Bogdanovic. – Orvlövészek kaptak el
Szarajevóban. Hat hete.
A
fejünk fölött ismét bombázóraj zúgott el, de mi tudtuk jól, hogy
ezúttal nem dobják a fejünkre terhüket.
–
Belgrádra mennek – jegyezte meg Sorin Balcescu az orrát
turkálva.
–
Voltam – bólintott. – Szabtak rajtam egyet, kivették a golyót.
Orosz puskával lőttek meg. Akkor határoztam el, hogy benzin helyett
fegyverrel fogok foglalkozni. Hát te, Bogáti Balázs? Téged mi vitt
rá erre az útra?
Evlia
Bogdanovic a háború előtt középiskolai tanár volt Tuzlában. Régi
ismerősök voltunk, két egymást követő nyáron együtt nyaraltunk Krk
szigetén. Mindketten a családunkkal. Utána kitört a
háború.
– Én a
pénzért csinálom – vallottam be. – Semmi másért, kizárólag a
pénzért. A fegyver kevésbé veszélyes üzlet, mint a drog. A drogért
keleten kinyírnak, ha elkapnak. A fegyverkereskedővel elnézőbbek.
Allah kedveli a fegyvereket, de irtózik a
drogtól.
– És
milyen igaza van! – vetette közbe Sorin
Balcescu.
–
Egyszer Jemenben jártam – mesélte Predrag Jovanovic –, és Áden
főterén ott himbálózott három akasztott bolgár. Negyven kiló
heroinnal kapták el őket.
– Fáj
a seb? – érdeklődtem Evlia Bogdanovictól, s közben az oldalam
tapogattam.
Evlia
Bogdanovic hajlamos volt a filozofálgatásra. Időközben újabb gépek
érkeztek fölénk. Zúgtak, akár egy felhergelt
méhkas.
–
Belgrádban sokan fognak sírni – dörmögte Predrag Jovanovic
keserűen.
–
Maguknak keresték! – szűrte át a fogai közt a szavakat Evlia
Bogdanovic.
–
Hagyjátok! – emelte fel a kezét Sorin Balcescu. – Nem kereste ezt
senki, csak ránk talált!
És
ebben mélységesen igaza volt.
Hanyatt feküdtem a földön, fűszálat
rágicsáltam, és bámultam a fák lombjait. A fákon túl a határ, a
határon túl Magyarország.
–
Segedini vagy? – kérdezte Sorin Balcescu.
– Nem
szegedi vagyok,hanem pesti – válaszoltam. – Hát
te?
–
Iasiban születtem, de réges-régen eljöttem onnan. Sokfelé laktam.
Cluj, Arad, Timisoara – sorolta. – Azt hittem, magyarul Segedin a
neve.
– Az
szerbül van – mondta Predrag Jovanovic.
–
Magyarul Szeged – magyaráztam. – Timisoara. Temesvár. Szeged.
Segedin. Össze vagyunk zárva...
–
...és keveredve – fejezte be a mondatot helyettem Evlia Bogdanovic.
– Éppen ezért elég nagy szégyen ez az állandó kakaskodás,
marakodás, gyűlölködés!
– Vagy
éppen ezért természetes és nagyon is érthető – ellenkezett Predrag
Jovanovic.
–
Jönnek az autók! – jelentette Sorin Balcescu, elejét véve a
vitának.
A
határ felől négy dzsip közeledett. Elénk kanyarodtak, sorban
leállították a motort. A sofőrök leugráltak, mogorván biccentettek
felénk. Közben magyarul káromkodtak.
–
Nyugi, fiúk, csak egy pillanat az egész! És nem harapjuk le az
orrotokat! – nevettem rájuk. Ijedt arccal pislogtak felém. Rájuk
legyintettem, ingattam a fejem. Sorin Balcescu rám kacsintott,
összemosolyogtunk. A sofőrök csak kapálták lábukkal a talajt, nem
mertek a szemünkbe nézni; ógtak-mógtak az autók körül, aztán
elmentek pisálni az erdő szélére. Tartottak tőlünk, ebben biztos
voltam.
Élveztem ezt, s tudtam, hogy Sorin Balcescu
is élvezi. Megint összemosolyogtunk. Predrag Jovanovic ránk
mordult, jebiga, nincs idő a hülyéskedésre,
gyerekeskedésre!
Felhajtottuk a ponyvákat, és lepakoltuk az
árut. Gépfegyverek, kézigránátok, puskák és lőszer voltak a
rakomány. Miközben rakodtunk, Evlia Bogdanovic kifizette a
sofőröket: tíz köteg márka cserélt gazdát. Ezután a négy dzsip
visszafordult Magyarország irányába, a fákon
túlra.
–
Fényes nappal! – méltatlankodott Predrag Jovanovic. – A magyar
határőrök is kibélelték ma a zsebüket! Azt hittem, legalább a
szürkületet megvárják, mégis... Jebiga!
Sorin
Balcescu leballagott a földútra, és feltolatott hozzánk a Volvoval.
Felpakoltunk a platóra.
– A
vajda már nagyon várja ezt a szállítmányt – beszélt Predrag
Jovanovic. – Nem járunk rosszul!
Felbőgött a motor, a Volvo nekilendült.
Lassan közénk ereszkedett a szürkület. Az égbolt ismét zúgni
kezdett.
–
Megint ezek a kurva jenkik! – fakadt ki Predrag Jovanovic. –
Kezdenek idegesíteni! Ezúttal azonban az egyik vadászgép leszakadt
az alakzattól, és fölénk ereszkedett. Hallottam, ahogy kelepelni
kezd a fedélzeti gépágyú. Evlia Bogdanovic hirtelen megragadta a
karomat, lerántott a teherautóról. Sorin Balcescu és Predrag
Jovanovic is ugrottak. A Volvo kigyulladt, aztán felrobbant. Az
amerikai vadászgép visszatért a kötelékbe.
–
Jebiga! – káromkodott Evlia Bogdanovic. – Attól tartok, eltörtem a
lábam!
– És
oda a sok lóvé! – panaszkodtam.
Sorin
Balcescu sápadtan bicegett oda hozzánk.
–
Predragnak annyi – közölte; leült, belső zsebéből elővette a
pálinkás üveget. Jót húzott belőle, aztán az orrom alá nyomta.
Elvettem, meghúztam.
–
Rohadék jenkik! – mondtam, mert szerettem Predrag Jovanovicot.
Egyszer a niši bordélyházban egymaga kikészített öt éltes kurvát
egyetlen éjszakán. Belevaló fickó volt, tudott és szeretett
élni!
–
Valaki felnyomott bennünket – vélekedett Evlia Bogdanovic. Arcát
eltorzította a fájdalom. Nem tudtam, a lába fáj-e jobban vagy a
sebe. Esetleg a rengeteg pénz, amit
elveszítettünk?
–
Bojana Petric lehetett – vetett rám egy ferde pillantást Sorin
Balcescu. – Mindenki tudja, hogy régebben a jenkikkel is
kurválkodott!
Bojana
Petric az én nőm volt már három hete. Éreztem, ahogy a hátamon
végigcsorog a verejték.
–
Bojana jó lány – védekeztem. – És rosszul tudjátok azt a dolgot a
jenkikkel!
–
Akkor meg te voltál, madzsar! – förmedt rám Sorin Balcescu, a
hangjából eltűnt minden cinkosság.
–
Elég, Sorin! – suttogta Evlia Bogdanovic. – Te viszont nyírd ki a
nőt, testvér. Töménytelen sok pénzt húzott ki a zsebünkből. Fojtsd
meg. De előbb vigyetek orvoshoz!
Nem
ellenkeztem. Bojana Petric kell legyen a bűnös, ha egyszer
mindketten azt mondják. Tudtam, hogy bennük, Evlia Bogdanovicban és
Sorin Balcescuban kell megbíznom, s nem egy nőben. Mégis fájt, hogy
meg kell ölnöm Bojana Petricet.
– És
Predrag? – intett a fejével a teherautó roncsai felé Sorin
Balcescu.
– Majd
a hollók – legyintett Evlia Bogdanovic. – Mostanában úgyis rákaptak
az emberhúsra.
Sorin
Balcescuval felemeltük Evlia Bogdanovicot a földről. Nehéznek
éreztem, pedig vékony ember volt. Gólya viszi a fiát, gondoltam.
Sorin Balcescu is ezt gondolta. Értettük egymást, tudtuk a másik
gondolatát. Azt mondják, azokkal esik meg ilyesmi, akik együtt
közel jártak a halálhoz, vagy akikre folyamatosan leselkedik
ugyanaz a halál. Sorin Balcescu meg én csak bő hónapja ismertük
egymást, és annyit, mint azon a napon, még soha nem beszélgettünk.
Mégis tudtuk pontosan, mi jár a másik fejében. Ezért félve
gondoltam arra, hogy Bojana Petric vinnyogni fog, amikor megfojtom.
Mert megfojtom. Sírva és nyüszítve, de megteszem. Ha én nem,
megteszi más, de akkor engem is kibeleznek. Mégsem ez bántott
leginkább. Sokkal inkább az, hogy nem érzem már többet Bojana
Petric selymes bőrét az ujjaim hegyén, és nem mártózhatom meg a
szemében. Sajnáltam őt. Bár leginkább magamat sajnáltam. És féltem,
hogy Sorin Balcescu és Evlia Bogdanovic megérzik gondolatomban a
szánalmat.
Cipeltük Evlia Bogdanovicot, és én minden
erőmmel azon voltam, hogy ne gondoljak Bojana Petricre. Tudtam,
hogy Sorin Balcescu azonnal lefülel, ha egy pillanatra is
megfeledkezem magamról. Reszketett a szám széle, de eltereltem a
gondolataimat a nőről. A nőmről.
A
városszéli orvos, akihez beállítottunk, szó nélkül begipszelte
Evlia Bogdanovic lábát. Sorin Balcescu pénzt adott neki, én pedig
közben a vadászkésemmel piszkáltam körmöm alól a koszt. Az orvos
izzadt, és remegett a keze. Sorin Balcescu gúnyosan mosolygott
ezen, és rám kacsintott. Örültem, hogy nem Bojana Petricre
gondol.
Hazafuvaroztuk Evlia Bogdanovicot, aztán
mindenki indult a dolgára. Én Bojana Petrichez mentem. A szívem
nehéz volt, akár egy zsák cement, a nyelvem a szájpadlásomhoz
tapadt.
Bojana
Petric sugárzóan szép volt, ahogy ajtót nyitott nekem. Átölelte a
nyakamat, nyelvével felfeszítette az ajkaimat, elállt tőle a
lélegzetem.
– Úgy
hiányoztál! – búgta, és mesélni kezdett arról, mit csinált, amióta
nem látott, merre járt, mit vásárolt, kivel
találkozott.
Nem,
villant át az agyamon, mégsem ő az áruló. Fürkésztem az arcát, a
mozdulatait, a szavait, hátha elárulja magát valamivel, de semmi.
Mégis! Evlia Bogdanovic és Sorin Balcescu bizonyos a bűnösségében.
Lehet, hogy az én szememet a szerelem fátyolozza el? Szerelem,
gondoltam keserűen. Ne essünk túlzásokba. Mikor voltam én
szerelmes? Csak arról van szó, hogy imádom Bojana Petric selymes
bőrét az ujjaim hegyén érezni. Semmi többről. És akkor hirtelen
arra lettem figyelmes, hogy Sorin Balcescu tekintetével látok. És
Sorin Balcescu tekintete előtt Bojana Petric lelke mezítelen volt.
Mezítelen és fekete.
Magamhoz húztam Bojana Petricet, vadul
megcsókoltam, majd vetkőztetni kezdtem. Éreztem a combjai erejét, a
mellei bársonyát, tüzes ölét. Aztán, amikor a gyönyörtől
hátravetette a fejét, én a nyakára kulcsoltam az ujjaimat, és
szorítani kezdtem. Bojana Petric kéjes nyögdécselése hörgéssé
fajult, teste vergődni kezdett alattam, míg végül egy utolsót
rándult, és nem mozdult többé. Lihegtem. Szememből peregtek a
könnyek. Aztán felálltam, felöltöztem. Utoljára simítottam végig
Bojana Petricen, és mikor élettelen arcába néztem, Predrag
Jovanovic halott arcát láttam. A testet becsavartam egy pokrócba.
Tudtam, hogy Sorin Balcescu újra itt motoszkál a fejemben. Az
ajtóhoz mentem, résnyire nyitottam.
– Megtetted? –
kérdezte Sorin Balcescu.
Kitártam előtte az ajtót, ő az ágyhoz lépett,
ujját Bojana Petric nyaki ütőerére tette.
–
Halott – mondtam, és Sorin Balcescu bólintott.
– Lent
áll a kocsi – közölte. – Vihetjük.
Felnyaláboltuk Bojana Petric élettelen
testét, és a sötét lépcsőházon keresztül a sötét utcára vittük,
bedugtuk a kocsi csomagtartójába.
– A
testvérem vagy – emelte rám a tekintetét Sorin Balcescu. – És
Predrag is a testvéred volt. Érte is meg kellett tenned. Ez csak
egy rossz kurva volt.
– A
testvéred vagyok – mondtam. – És Predrag is az
volt.
– Csak
ez a nő lehetett, senki más nem tudott róla – szólalt meg Evlia
Bogdanovic a hátsó ülésen, amikor Sorin Balcescu beindította a
motort.
– Ő
volt az – bólogattam. Már nem bántott, amit tettem. Fáradt voltam,
hátradőltem, és lehunytam a szemem. A kocsi meglódult alattunk, s
miközben közeledtünk egyre a városszéli erdőhöz, kilométerről
kilométerre távolodott tőlem Bojana Petric emléke, s elmúlt belőlem
a halála.
ÁLLAMTITOK - Tíz év börtön... Egy ember felmászik a Lánchíd tetejére és elkezd ordítani: "Orbán hülye! Orbán hülye!" Leszedik. Elviszik. Elítélik. Tíz évet kap. Kettőt azért, mert felmászott, nyolcat pedig azér...
